Az est leszáll, a táj, ím, elsötétül, A világ csendes, és nyugodni készül. Én lelkem, mondd, te vajon hol nyugszol? Az Úrhoz térj, nincs jobb helyed sehol.

A fáradt vándor szállást kér az éjre, Minden madárnak nyugtot ád a fészke; A nyáj aklába vonul csendesen, Hadd térjek én is hozzád, Istenem!

Köröttem itt mély csend van és sötétség, És gyermeked meghajtja most a térdét: Mint templomodban, itt vagy e helyen, Beszélj, Uram, mert szavad szent nekem!

Mint jó Atyám, úgy vezettél ma engem, Te vittél át sok bajon, veszedelmen. Nem érdemlem én ily nagy irgalmad, De fogadd érte igaz hálámat!

Sok a bűnöm, s rám nehezül szünetlen. Te bocsásd meg, mit e nap elkövettem! Mindet megbántam már szívem szerint, Bűnös lelkem hittel feléd tekint.

Add, hogy nyugalmát testem megtalálja, Szívemet most már földi zaj ne bántsa. Jer, vonj magadhoz, örök pásztorom, Tetőled én el nem kívánkozom.