Az éj nyugalma száll reám,
s fájó tagokkal kinyújtózkodom,
a nappal őrlő gondjai után.
Te őrségben állsz messze valahol
éjféltől hajnalig. A legszebb,
legmélyebb álmok órái alatt.
Lépkedsz kimérten, egyenletesen,
és csigalassan száll a pillanat.

Így járt fel-le hajdan a római,
vállán lándzsával, és vasmellvértben,
tarajos sisakban az istenarcú görög,
hellászi márvány oszlopok között.
vagy Dávid sátra árnyékában
lépdelt az őr filiszteus-lesen.
Őr állt szigorúan a kereszt tövén,
és Arimáthiai József kertjében
a lepecsételt sziklasír előtt.
S a végvárak fokán, kiről Balassi
zengett dicsérő, vidám éneket.
Őrök mindenütt, nappal és az éjben,
dzsungelek szélén, sivatagi télben,
hajónaszádok fedélzetein,
hegyormokon, a határok homok sávján,
repülőterek betonmezején,
járnak le-föl, figyelve minden neszre
száznyolcvan percen át, feszült magányban
őrök ezrei a föld kerekén.

Így várod te is most a hajnalt.
Az örök, ősi őrváltó idők,
ezredévek óta egyforma
körforgásban benne vagy,
ha kell, átláthatatlan sűrű ködben,
vagy válladra szitáló hóban,
füledbe süvöltöző szélben,
mennyi veszély leshet rád az éjben
kezed a fegyvere jéghideg csövén.

Így virrad rád a születésnapod.
Ez éppen most a huszonkettedik.
Zsebedben van köszöntő levelem,
hallod, mint szólok hozzád melegen,
bizalmasan beszélgetünk, ahogy
itthon sohase volt rá alkalom.
Most vagy te hozzám igazán közel,
virrasztó éjek magányában,
nehéz fegyverrel válladon.
Amikor halkan száll a gondolat,
a szitáló csend órái alatt
lépteid most huszonkét éved
napjai számát méregetik ott
nyolcezer nap, és majdnem annyi lépés
mérlegelsz bennük múltat s holnapot.

Ezalatt itthon álom száll reám,
de utolsó gondolatom te vagy,
és ébredéskor első a neved,
éber szívemmel ott vagyok veled,
őrizlek én a messzeségen át,
örök erők őrködnek énfelettem,
s erejüket neked küldöm tovább.

Őrségben állunk mind a ketten.