Add finom művű szép kezed fiam,
kulcsoljuk simán ujjainkat egybe,
ugye nem is volt olyan régen az,
hogy bölcsőd fölé hajoltam merengve.

S tűnődtem, mit rejt szemed és agyad.
Azóta szobrász lettél te és költő.
Ujjadtól formát ölt a holt anyag,
s a pőre szóból rímet hívsz elő.

Nézd csak, hogy hasonlítanak ujjaink,
körmünkön fölfehérlő holdjaink.
Míg őserők formálgatták valódat.
beléd szivárgó vérem vitte át
hozzád sok rejtett kincsem legjavát,
s mi bennem szép, te máris igazoltad.