Máté evangéliuma 20, 27

Ebédet adtam hét éhes szájnak.
Fejemben versek járnak.
Ledőlnék most római módra,
míg kint rendet teremt a szolga,
rendezgetném a sorokat.
Hogy vers legyen a gondolat.
mivel a szolga én vagyok,
jobb, ha a hét tányér ragyog,
s kezem között nyolc tál, kanál,
megfürdik lábas és pohár.
Elfutott mind, ki jóllakott,
most magánosan harcolok,
ameddig a rend helyreáll,
az idő hátha épp megáll
de nem teszi a kedvemért,
rohan, talán kap érte bért.
S a munka egyre jobban űz,
hogy szebben lobbanjon a tűz,
még kimerítem a hamut.
Kezem a padlón végigfut,
amint fényesre súrolom.
Mindjárt a vers. – Estére jár –
Kint harminc éhező madár,
egy lábon állva a havon,
lesve várják, mikor adom
párolgó ételük.
Jó lenne benn a pamlagon
tűnődni hosszú sorokon.
Csak még a kúthoz futok el,
hadd merüljön le a veder,
és fát hozok a karomon.
Futkosó léptem alatt
a rím rebbenten szétszalad.
Alkony van, asztalt terítek,
álmom szétfoszlott, odalett.
A vers gond már nem is gyötör
a tiszta tányér lett tömör
költeménye a délutánnak.
Fejemben már csak két örök
halhatatlan sor hömpölyög,
kárpótol, s áttör mindenen.

„Ki első akar lenni köztetek, a szolgátok legyen.”