Párás reggelben friss dalát
a harang eldalolta,
de üres maradt a templom,
tornyát a csend átkarolta.

Magányos szolgaként belépek,
s a szent asztalra hajlom,
az örök Írást fellapozva
fejemet mellé hajtom.

Imát mondok a sokaságért,
amely a friss reggelben távol
serényen fáradoz, s hitem most
mindenkié helyett világol.

Őrszem vagyok a lelki vártán,
láng, mely egymagában is kigyúl
közben odakint felszáll a köd,
s a reggel fénye áldón fejemre hull.