Életté tisztult arcok
szűrik a vizét, amint kanyarog.
Virágzó bodzabokor
hajlik reá,
s magját a patakba mossa valahol.

Folyvást cseveg.
Mohos kövekkel perel,
és zsörtölődik,
hogy számára nincs kijelölt út,
törvény,
gyűrűzzön akárhány kis örvény,
csattogva kerülget
fát, követ.

Útja vadon sötétjén visz át,
tudja az erdő minden titkát,
s közben elfecsegi amit lát.
Őz, szarvas partjához illan,
míg habján égparány csillan
bűvös cseppjeit ízlelgeti.
Madár suhan, s szárnyát
röptében megmártja,
megnézi magát tükrében
a zsálya.

Én is lehajolok hozzád szomjasan,
és amint adod,
úgy szürcsölöm fel
kristályitalod,
amelyet sokszáz mérföldes utad
legvégén egyszer elfogad
a tenger.
Őzekkel iszom itt egy vizet,
iszom?
Vagy csókolgatlak, csermely?