Befutott velem a gyorsvonat,
lelépek s megdobban a föld mögöttem,
más ez a föld, mint amelyről jöttem,
ez sík, ez végtelen és szabad.

Az utat behunyt szemmel is tudom,
az esti árnyéknak is odaintek,
nekem nem elég most a gyalogjáró,
a kocsik széles útjain keringek.

Valami feszít: felszállni a legelső toronyra,
hogy átkaroljam a toronysisakot,
keresztet vetek a templom előtt,
pedig protestáns vagyok.

És úgy suhanok át a hídon, mint a szél,
a vasboltívet megkopogtatom,
így tettem negyven évvel ezelőtt,
ha átfutottam rajta nyári hajnalon.

És megkondul az estéli harang,
mikor a sarkon bekanyarodok,
mélyen és szaporázva kong nekem,
Értem még a harang is megszólal,
ha nagy ritkán hazaérkezem.