Kint vontatottan csorran a fény
mint ezüstkanálból a méz,
bent mindent besző a lomha csend
s lépteim zaja elenyész.

Folyónk hűs habjában sikong
nyaraló, víg unokasereg,
engem is vár a lomb, s fenyők
mélyzöld karjai intenek.

Vadgalamb búg hajnaltól alkonyig,
a hátsó udvarban kuksol a Nyár
pázsiton hívogat hűs heverés,
diófalomb sok legyezője vár.

Pihensz most te, ó fáradt asszony,
lelked suhanó álomszárnyon lengjen,
én lábujjhegyen lopva járok,
nehogy a padló megreccsenjen.

És munkád elvégzem addig én,
ne várj hát árnyék, lomb reám,
gondom batyuját messze letettem,
s felveszem most a tiédet anyám.