Bak Áronnak

Tölgy, bükk, nyír, jöjj, máglyára veled, holott
nincs vétked. Földarabolt tetemed este
úgy lobban, mint mártírok eleven teste,
mely világmegváltó eszmét hordozott.

Szakadt erekben riadtan fő halott
zöld véred, mit tegnap kiontott a fejsze,
smaragd és bronzszínű fejéked lenyeste,
a díszt, mit hegy-völgy csak tőled kaphatott.

Én is megöllek szobám szűk máglyatüzén,
csontjaidból ropogva lobog föl a fény,
és itt a jégpáncélos ablakon belül.

Holtod után vérszínben izzó parazsad
verőfényes augusztust, szerelmet, nyarat
varázsol, amely álmaimon szétterül.