Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors s e három egér?
Hoztál-e pirosló új búzamagot?
Mezők üde lelkét: friss szénaszagot?

Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?
Rét gyapja lenyírva; foly a takarás;
Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén?

Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,
Minden nyara új seb a régire fájt:
De talán most e nagy mezei jószág
Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.

Legyen is, legyen is megáldva e föld
Isten maga telke mint rég ezelőtt,
Mikor én is "markot hajtani" kezdtem,
S nem sikerült, bárhogy s mint igyekeztem.

Így vézna, ügyetlen testi dologra
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe' szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

De, hogy a mezőt, az anyatermészet
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt benn, s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.

(1877. júl. 9.)