Ó, mikor oszlik már a köd?
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!

Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem,
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy egy kedvesem.

És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.

Nem volna jobb e, magyarok,
míg rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan összebújni mind?

Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva lesni hol derül,
és szólni. Kösd ki a hajót!
ha partot látnánk messziről?

De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart.

Ó, szörnyű! még dícsérgeti,
mert rab tűrővé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.

Ők amíg vérük vére hull
úgy védik itthon a hazát
hogy szívbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.

Így jártam én is, nem rege,
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.

De csitt! duzzogni nem szabad,
szívem! jutalmat ne keress!
Jutalmul, mindig légy szabad,
S ha nem szeretnek is, szeress!

Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom,
s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!