Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam, mégis csupa fátyol
a lelkem s búsan hátrálnak az évek.

Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom
Próteuszként változom és elomlok,
mint sima hab. Óh változom s elomlok
míg élek, s minden marokból kisiklom.

De ha meghalok, kikelek mezítlen
koporsómból, sírom fölé örökre
szobornak állni s maradva örökre
láthatón, mozdulatlan és mezitlen.

Madarak jönnek s szállnak én csak állok.
A nap kisüt s mosolygok szürke felhő
árnyékoz s elborulok, mint a felhő
s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.