A múlt viharát gyakran csontigázván
kiállni néktek nem volt egyszerű,
de a jövőt nekünk is csak szivárvány
jelzi ma még, hisz odébb a derű.
Szívünk komoly, ha nem is keserű.
Bár jó nekünk, vihar többé nem üldöz,
de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
S kik a viharban sérülést szereztek,
úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.

Való igaz, a múlttal összevetni
nevetség volna ezt a kort ma már,
hisz nem bolond málé után epedni
kit asztalához rántott csirke vár!
S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
Panaszunk illetlen, rendellenes.
Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
olyan, ki kész ebédhez érkezett meg.
Tőlünk csak a hurrá természetes,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

A nősüléssel évekig kivárunk,
pártában fogy aránk legszebb kora,
s ha végre a lányt elvesszük, lakásunk
tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
Szűk lett miként kinőtt kabát a város,
sok cérna kell még az újjávarráshoz,
mi értjük ezt, lakbért adunk s türelmet.
De hiába is mennénk a tanácshoz,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

Már hallom is a tenger ellenérvet,
mi is így kezdtük, kis ügyek a még
erőnk nyelő mamut-gondokhoz képest,
nagyon igényes ez a nemzedék.
Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
Csak előbbről lehet előbbre lépni,
s ha nem piszkálna gondja kis ügyeknek
több nagy munkával tudnánk szembenézni
s akkor se lennénk, elkényeztetettek.

Tizenhét évig töltöttük serényen
tudás borral kikénezett fejünk,
s nagy polcra téve néhol még kevélyen
üres hordófej kong ukázt nekünk.
Nem lenne lassan helyén a helyünk?
A világosság egyidős a renddel,
tizenhét éves. Aszú értelemmel
volt hát idő betelni minden fejnek.
Ám kit sokszor leszóltak szólni restell.
Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!

Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
e had bársony sátorlapot nem áhít,
jól tudjuk, harca tenger még a rendnek.
Csak ne halljunk dobhártya szakadásig,
Hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.