Ez a nép, ez a halk szavú,
a Dunán és a Tiszán innen,
születésemtől fogva bent
uralkodik a sejtjeimben,
pannon mosoly, szabolcsi düh
e földön halk tűrésbe békül,
az ország arca ez a táj,
egyetlen főbb vonása nélkül.

Cegléden Dózsa és Kossuth
egy percig sem tüzelt hiába,
nem szólt csak bólintott e nép,
s egyenes volt kifent kaszája,
de muzulmán rabságba is
innét mentek legmegadóbban
odaadás és megadás
e földön testvérek valóban.

Üllő határában avar
sírok kövesztik rég a csendet,
Pótharaszt akasztóhegyén
Bogár Imre magánya lengett,
Nagykőrös néma fái közt
töprengő lírikus bolyongott,
nem sírt sosem, csak könnyezett,
s nem nevetett, csupán mosolygott.

Ez a nép, ez a halk szavú,
a Dunán és a Tiszán innen,
születésemtől fogva bent
uralkodik a sejtjeimben,
keletien nyugati és
nyugati mód keleti erre
a sors, a táj s minden dolog
változva is egyforma rendje.

Szívemben itt találkozott
Európa az őshazával,
az én fülemben összecseng
a madrigál s a citerás dal,
némán bólintva indulok,
ha kétfelől szólít a holnap,
mögöttem rabláncos, kaszás,
hallgatag ősök sorakoznak.