Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.

Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam,
Melynek szellője se érte a lelked.
Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek,
Nekem nem kellett játszópajtás, játék.
Hívott a csend, és csábított az árnyék.
Még dajkamesék álmait aludtad,
Mikor lelkem már vágyva vágott utat
Szomorúságok rengetegjén által,
Beszélgettem bánatos árnyú fákkal,
S mélyére láttam egy nagy óceánnak,
Mit úgy hívnak, hogy: bánat.

És hogyha néha álomtalan esten
Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem,
Megostromoltam más világok nyitját,
Fellegnek álmát, csillagoknak titkát.
A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség,
Ó, álmodásos, álomtalan esték!
Utak, amiknek ölét sose jártad.
Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad.
És néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.