Elmémet éjeknek vas keze, ha zárja,
s ha reggelek fénye könnyedén kitárja,
nem múlhat el nélküled gondolat,
nincsen, semmi mely elmosná arcodat.
Hisz minden mozdulat mit valóm táncol,
éretted rezdül, s hozzád leláncol,
s akár téli napfény a didergő kerteket,
úgy járod által te gyarló testemet.
Létezik világon, oly gyönyörű nő,
kinek selymes haja, mint arany búzamező?
S igéző szeme, mint tengernek kéke,
s csillog, mint gyémánt, mely korona éke?
Kinek ajkai, mint tüze pirkadatnak,
s mind összes sóhaji része pillanatnak,
melyekért én oly sóváran élek,
s arcát hogy érintsem, minduntig remélek?
Tűnék nő bárhol, kinek csókja íze,
elrejtett kaptárok oly édes méze?
Kinek járása oly bájosan ringó,
mint szellőben hajló kedves rózsabimbó?
Édes Istenem, ugye megadod ezt nekem,
s maradó életem vele leélhetem?