Elalvó szép nyárnak ősz ébredt fölébe,
némán burkolódzva, hajnalok ködébe.
Hűvös reggelekre meleg napok jőnek,
s erdőknek vadjai olyan álmot szőnek,
hogy reájuk nem sújt le dühe a zord télnek,
hisz fagynak vasfogától rettent módon félnek.
Nékem meg épp csak a nyár lett a halálom,
hisz úgy hittem múzsámat többé nem találom,
de reménynek fényei kezdtek már látszani,
s lelkemnek hárfái meg oly szépen játszani,
melytől erőre kapott, ím halódó világom,
s kinyílott mind összes hervadó virágom.
Az ősz fakó fényei csábítón (Csilla)nnak,
de Istenem, ugye el sohasem illannak?
Hisz sivatag vándora is oázist vél látni,
melyre úgy hitte, már többé nem találni,
s csöppnyi vizecskét is forrássá emel,
mit szomjazó teste egyre csak követel.
S észak fagy sarkain is oly látvány lebeg,
mint ha arcodhoz érne, s mégis oly rideg.
De gyönyörűek most az őszi fények,
s annyira tiszták, mint utolsó remények,
melyeknek nélküle én örökkön félek,
de ismét látom őket, s így újra remélek.
Hisz oly gyönyörűek most az őszi fények.