Ahogyan cinege a télnek zord dühében,
a mindentől való szörnyű félelmében,
midőn létét tápláló magocskára lel,
s enni is képtelen, hisz annyira figyel,
hogyan aprócska szemei a távolt fürkészik,
vajon étke veszejtője merről érkezik,
s minden kicsiny falat csak puszta rezzenet,
úgy raboljuk össze mi is a perceket.
S ha tajgák fagy-sóhaja a világra ront,
és minden harmóniát gonoszul megbont,
cinege kincseit messzire sodorván,
s már ő sem tudja, csak fázik, vagy éhes tán,
ha bánat a teríték a félelem asztalán,
úgy rettegünk mi is egymás oldalán.
Egymásnak vagyunk mi éltető étkei,
egymásnak lettünk mi mézédes vétkei.
S minden csókért, mit oly lopva váltunk,
mint éhező cinege, biz úgy kiáltunk.
De ránk tör rút veszély, minden hiába,
s nem marad belőled csak hajad zabolája.
Cinege szerelem, ahogy mi élünk,
s akár éhétől ő, mi is úgy félünk.
Mi is úgy félünk...