Reám telepedett egy iszonyatos átok,
felnézek az égre, s (Csilla)got nem látok.
Hová tűntek fények, s hová tűntek árnyak?
Madarak nélküle repülnek a szárnyak.
Elveszett kékje az oltalmazó égnek,
nincsen már zamata a selymes nyári légnek.
Medrek nélkül folynak a kis hegyi patakok,
sűrű könnyeimmel zord éjeket itatok.
Nincs már nékem édes, és nincsen már keserű,
hisz mi érinti ajkamat, egyazon bús nedű.
Eltűntek kontrasztok, s megfakultak élek,
a saját bőrömben én idegenként élek.
Elfajzott vándorként rovom az utamat,
szomjazom, de nem lelem sehol a kutamat.
Nem látok holdat, és nem látok már napot,
s nem merek álmodni semmilyen holnapot.
Biz lehetne éltemnek szebb elégiája,
hát nem ez egy Ember Tragédiája?