Lelkemet irigyek zord ekéje szántja,
s csontomról bőrömet szinte mind lehántja.
Sebeim vérzenek, de egyre menekülök,
s gyarló vágyaiknak biz ellenszegülök.
Lépteim tűzforró jégtáblák faldossák,
elmémet meg elfajzott keselyűk mardossák.
A hulló hó fekete, s tán már nem is látok?
Vagy csak átkaitok mind reám szórjátok?
S hirtelen tűz villám tépi szét az eget,
lángba borítva a virágzó kertemet.
Krisztusom néktek nem szent már semmi?
Mért akartok világom királyai lenni?
S egyszerre mögöttem egy tigrishad mordul,
fejemnek fölötte meg vész harangja kondul.
Előttem vad folyó mögöttem gyilkosok,
hát vízbe vetem magam, bár úszni én nem tudok.
Szelném a habokat, s hiszem, tán van remény,
mire egy krokodil közeledik felém.
Istenem, a parton rém karmok széttépnek,
itt meg egy rút gyomor áhít terítéknek.
Végem jönni látszik, de elragad egy örvény,
hisz jók nem veszhetnek, ez régi s ősi törvény.
Szemeim behunyom, s kik gyűlölnek, látszanak,
a rozzant trónjaikon mind istent játszanak.
Ők hiénák, dögevők, de próbálok haladni,
hisz szeretnék közöttük Embernek maradni.