Kemencém szélén ül a keserű kenyér,
s napnak nap után az ajkaimhoz ér.
Szomorú búza, mit létem földbe hintett,
s a fájdalom bús malmai őrlik a lisztet.
Számnak ízével a réteket bejártam,
míg nem egy gyönyörű virágra találtam.
Szemeim megfagynak, sóhajom bennrekedt,
hisz mire leltem, annyira meglepett.
Nektárnak gyöngye sem lehetne nemesebb,
sóvár szívem örökkön ily kincset keresett.
Mégis keserű minden falat kenyér,
s kételytől nedves e két dolgos tenyér.
Rétemnek fölébe sötét felhők jőnek,
s gyarló testem köré félelmet szőnek.
Viharnak mélyéből egy hang suhan felém,
s akár dühödt villám, úgy hasít belém.
Szagold ebadta, szagold, ha szakajtád,
ne légy mihaszna, fogadd mit Isten ád!
Hisz szagolnám! Jó virág ez, több mint mi járna,
csak szerelmem hozzá mindig eltalálna.
Nincs e földön semmi, mi ővele felér,
mégis keserű a betevő kenyér.