Mint űzött vad az éji homályban,
vértől vöröslő sebbel oldalában,
menekülök messze egy fenevad elől,
menekülök messze, mert félek, hogy megöl.
Menekülök messze, s mégis hozzá közel,
hisz csábító varázsa magához ölel.
De ellök, eltaszít, és mégis leláncol,
majd magához édesget, és megkorbácsol.
Mézédes a manna, mit megannyit ígér,
s vágyódó elmém oly ostobán remél.
Kedvesen szólít, s eltaszít üvöltve,
tavaszi a szellő, de reám tör süvöltve.
Várok a falaknál, mint holmi kenyérlesők,
s vágyom a csókját, mint földek az esőt.
Gyönyörű valója meg éppen csak megvillan,
s mint csapodár pillangó, oly gyorsan elillan.
Máskor meg percekig hiába várhatok,
de csak elmém rajza mit belőle láthatok.
És testembe gázol, s lelkembe mar,
megfojtja szívem, érzem hamar.
El kéne futnom, de mégsem teszem,
élni vagy halni, már mindegyre veszem.
Zokszó nélkül ásom fekete síromat,
zokszó nélkül tűröm iszonyú kínomat.
A fekete sírbolt, ím magához ölel,
s én menekülök messze, mégis hozzá közel.
El kéne tűnnöm, de mégsem lehet,
a fenevad énje élteti szívemet.
Elbukom, elveszem, a sárban ragadok,
a fenevad éltet, és mégis meghalok?
Egyre csak éhezem, s oly régen ettem,
hisz kedvesem láncos kutyája lettem.