Mi miért nem veszekszünk, kérdezted oly sután,
mert nincs min, válaszoltam kedvesen és bután.
Aztán rosszaknak vasökle biz mireánk lesújtott,
s megfáradt szívünkben csúf haragot gyújtott.
Elfajzott bús lelkek hol tudtak, csak gyötörtek,
s mi jót leltek bennünk, hát mindent összetörtek.
Mi próbáltuk egymásban csak a jót keresni,
de csahos hiénák közt oly nehéz szeretni.
Egyiknek magzatát a zord kaszás elvitte,
s hogy így kellett lennie, hát ő azt nem hitte.
Valahol legbelül így elpattant egy húr,
s megfáradt elméjén a bánat lett az úr.
Másik meg éltében szépasszonyt nem lelt,
s néki csak kétszer szült menyecskére telt.
Kinek meg élete a holt vágányra futott,
annak meg mit kapott, attól jobb nem jutott.
Ártatlan gyermekként korán lett ő árva,
s szívében minden jó mélyre el lett zárva.
Bár tudná, mily nehéz szerelmet találni,
s évek hosszú során, valakire várni.
Napnak nap utána a perceket keresni,
mert farkascsorda között keserves szeretni.
S van ki köreidben álszent felnőtt férfi,
hogy néki mért nem juthatsz, sehogyan sem érti.
S mit szeretett volna, én oly sokszor megtettem,
hát jutalmul kislányok szörnyű réme lettem.
S ott vannak még a meg nem becsült nők,
a kárhozatra ítélt örök haszonlesők,
kik virágot, s cifra szót biz hiába remélnek,
s hogy te meg ne kapd, ezért ők sohase henyélnek.
Élted minden napján, kik körbefonnak téged,
hidd el én kedvesem, mind irigységben élnek.
Csak szeretni akartunk, és rosszat sose tettünk,
s csahos kutyák között nézd meg mivé lettünk.
Rosszak nem mi vagyunk, a világ mi feléget,
de történjék hidd bármi, én szeretlek téged.
S ha gonoszok erőin mi felülkerekednénk,
egymásba mi újra szerelmesek lennénk.