Árpád virágzó magva te, fő magyar!
Eldődeidnek fegyvere népeket
Győzött, s hazánkért számtalanszor
A viadal mezején csatázott.

Ők voltak a harc vérzivatarjain
S a béke napján bölcs vezetők, atyák,
S kormányra termett őrszemekkel
Szélvészeket zabolázva tartók.

Melly áldozat volt a vezekényi harc!
Bús tisztelettel könnyezi a magyar
Négy bajnok Eszterházy véres
Porba kevert ajakit, halálát.

Láttam tebenned buzgani véreket
S orcádra öntött nemzeti lelkeket.
Láttam szemed villámsugarát
S ősi dicső vasadat kezedben.

Rémülve megszűnt a fene háború.
Int a kegyetlen tengerek istene
Képével a forró haboknak,
S tűnik az Oceanus dagálya.

Szép a borostyán s győzedelemszekér.
Szép a vitéznek sebhelye homlokán.
Félisten, akit nimbuszával
A hatalom s tudomány ragyogtat.

Minden nagy és szép, melyet az ó világ
És e jelenkor művei közt csudálsz,
Bajnok, dicsőség, fényes ország
A tudomány gyönyörű gyümölcse.

Ez hozta mennyből földre az isteni
Szikrát, ez oldott a butaság alól.
A bölcs Athénét s győzhetetlen
Róma fejét ez emelte égre.

Nézd a virágzó Gallia népeit
S Nelson hazáját rettegi a világ
Ez ész s erő két nagy csudáját,
S hirdeti napkelet és enyészet.

Hát nemzetednek mért fakad ily soká
A rég óhajtott laurus? Ezer nemes
Vállvetve törtet s gátakat ront,
Ah, de acélhegyek állnak ellen!

Téged, hatalmas Herceg! az Istenek
Fő polcra tettek: véreidet segéld!
Vidd a dicsőség templomához,
S ajtaja zára lehull előtted.