Romlásra indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?

Sok századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, számkivetett ősi
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.

Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.

Nem vert le téged Zápolya öldöklő
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengző haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött, vezérlett fergetegid között,
Birkózva győztél, Herculesként
Achaji kard rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt,
S mint egy kevély bikk, melyet az éjszaki
Szélvész le nem ront, benne termő
Férgek erős gyökereit megőrlik.

Bátran merül most a buja ifjúság
Undok bűnében, s úszva folárkodik,
Még gyenge a szűz, s már kacéros
S gerjedező tüzeit kínálja.

A férfi ó bűn! Már ma kereskedik
Szép párja testével, maga alkuszik
Gazdag folárral, s gyenge társát
Fajtalanul teregetni hagyja.

Vallástalanság rút szüleményei,
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára!

Fegyverre termett szép, deli ifjúság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.

Ó, más magyar kard mennyköve villogott
Atilla dicső harcai közt, midőn
A félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja!

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
Ó, más magyar kard verte vissza
Hunyadival Mahomet hatalmát!

Akkor vitéz hírt s bajnoki érdemet
Szerzett az ifjú Pélides útjain,
Most íme oh, szégyen, mivé lett
Módi majom, s gúnyolásra méltó.

Átok reátok, Hárpia fajzati!
Erkölcseinket vesztegető fenék!
Fessen le hív Gvadányi tolla,
Nemzetemet csúfoló bolond korcs!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.

Felforgat a nagy századok éjjele
Mindent, leomlott a magos Ilion,
S a büszke Karthago hatalma,
Mint az erős Babilon, leromlott.

Volt oly idő már, melybe nemes hazánk
Fénylő dicsőség polca felett virult,
Jön oly idő még, melyben gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.