Oroszlámos lábujjhegyen oson
a földből kiütköző csontokon.
Téli temetés. Elázott madár,
szemében villan a távoli nyár.

Az anyaföldből egy maroknyival
a koporsóra dobok. Rám rivall
egy fehéren szikrázó menyecske,
úgy zokog szegény, mintha nevetne.

Az nehéz neki plébános úr!
A hó hosszú szempilláira hull.
Az anyját temetem, és a sírba
anyámra gondolva nézek sírva.

Nyugodj hát békében édesanya!
Árváiddal együtt térek haza.
Új reverendám havas és sáros.
Anyákért sír egész Oroszlámos.