Édes uramnak, aki társaival jót s jól akart.
Meg is bűnhődött érte.

Mint tündérmese úgy kezdődött,
dalos menet, lelkes zene ,
tiszta forrásból tiszta hangot
old a szabadság friss szele.
Csak szavak szálltak, csak szív dobbant,
úgy éreztük, ért a világ.
Belátja végre e maroknyi
tiport nép ősi igazát,
ha vétkeztünk, bűnhődtünk érte.
Életfogytig nem tarthat gyász.
Karunk, lábunk tőből lemetszve
s a csonka törzset gyilkos láz,
idegen érdek tépi, marja.
Szíjat hátából úgy hasít,
hogy más a talp bársonyát látja
s csak mi érezzük karmait.
A suttogó "jaj" mind erősebb,
sikollyá nő a fájdalom.
Segélyért esd és százszorozva
érkezik válasz a falon
túlról. Buzdító, bátorító
egyetértéssel szól szava.

Így indult kalákára várva
sárkányt győzni regék fia.
Hét fej torkából láng csapott ki
s árván maradt a balga hit.
Távolból lesték, mint oly sokszor,
a túlerő csapásait,
kik ingerelték, harcba küldték
ezt a veszendő sereget.
Vért virágzott a bosszú tőre,
gyilok tép asszonyt, gyermeket.
Börtön, bitófa várt az álmok
hősére, bár csak levegőt
esengett élőn eltemetve.
Bábel tornyán ki érti őt?
Nincs már közös nyelv, közös szellem.
Tankok gyalázta földeden
önméhed szülte tövis-párod
vert önkezével védtelen
homlokodra súly-koronát. Most
megkorbácsoltan szenveded
mítoszok lángbetűit hordva
kínból ácsolt keresztedet.
Nincs kegyelem. A haza földje
felhasogatva vért iszik.
Háború dúlta heges testén
fegyverrel mart új seb nyílik.
Ránk szabadított zsarnok erők
szívünket tépik százfelé,
magyart vetik rá a magyarra
s fölénk áradó tengerré
válik a megtorló pribékek
bosszút üvöltő tömege.

Torkunkon dölyfös csizmák sarka
egy ország fuldoklik bele.
Sötét az éj. Árnyékok szállnak,
lopódzkodnak a tűz elől,
mert máglyán ég, ki be nem hódol
s a keserű füst lelket öl.
Mi lesz velünk?! Tán a Tejútról
várjuk a mentő harsonát
s idegenbe szökve idézzük
Csaba királyfi mákonyát?

Mint tündérmese, úgy kezdődött
vigyázz, figyelj, okulj, magyar!
Az ígéretek ködbe vesznek,
ékes szólam mély űrt takar.
Rokon nélkül állsz a világban
s barát sincs álbírák előtt.
Testvér, ne fordulj testvér ellen!
Eggyé forrva még van jövőd.
Vigyázz, figyelj, okulj hát végre!
Nem vesztettél! Az eszme él.
Felkiáltójel vagy az égen
magára ébredt nemzetért.
Kiáltó jel: az ártatlanul
elemésztettek vádjaja
és börtönlakók reménysége,
meghurcoltak szent záloga.
Bizonyság, hogy jót s jól akartunk!
Kit bűn terhel tetteiért,
soha bocsánatot ne nyerjen!
Vádjel kövesse, amíg él!

Mint tündérmese, úgy kezdődött?
A valóság halotti tor.
Titokban sírunk, szólunk, írunk,
mint ezredéve annyiszor.

Csak ráébrednél, én szerelmes,
keresztre feszült nemzetem,
ha eggyé válsz a szenvedésben,
nem győz le pokol tüze sem!
Összefont ujjaink hegyéből
egymásba ömlik az erő.
Hidd a csodát! Virágzik újra
s tavaszt hoz a téltemető.
Csak el ne csüggedj! Jégtömb alatt
fürgén csobog s vár a patak.

Tudja, sosincs oly hosszú éjjel,
hogy fel ne virradjon a Nap.