Asszony lettem, ez egyszerű
unalommá kopott derű,
anya, feleség, tanító,
lelki nyavalyát gyógyító.
Itt is vagyok ott is vagyok
hétköznapokba olvadok.
Hosszú utat jártam nagyon.

Nem ismerem a holnapom,
de a sok tegnap elkísér
amint ereimben buzgó vér
lüktet, dobol, zúg, elpihen
életet hord át szívemen
úgy lüktet, dobol, zúg dalom.
Érhet öröm, bú, fájdalom,
várhat munka, ezer dolog,
én csak dúdolok, dúdolok.

Olyan vagyok, akár a híd.
Hátamon hordom híreit
a kintnek, míg a bent pihen
s zümmögök halkan, szelíden.
Színre, illatra rezdülök,
álmok vállára felülök
s míg kezem serényen mozog,
én csak dúdolok, dúdolok.

De néha megfeszül a húr.
Ilyenkor torkom elszorul,
elfogy szavam, nincs sóhajom,
ilyenkor kell kiáltanom
hallgassatok meg, emberek!
Ilyenkor már nem fékezek,
villám tüzével csapkodok
s nem dúdolok, nem dúdolok.