Gyuszinak, a felejthetetlennek,
eljegyzésünkre várva.
Mondd, Kedvesem,
ki érti a csodát?
Pár bűvös nap
s én felolvadtam benned.
Nem vagyok más,
csak kísérőzene
kétszemélyes
születő orchesterben.
Állok, várok
nélküled disszonáns
hangon pendül
az eolhárfa húrja.
Nem tagadom
hisz lobogsz már te is
bolond szívem
a szerelmet tanulja.
Ha éjsötét
szemed szemembe néz,
kútba merül
és felforr piros vérem,
de ajkamhoz
ajkad nem közelít.
Homlokodra
bús ránc vésődik mélyen.
Szegény magunk!
Harsogva zúg felénk,
fenyegetőn
a háború vad árja.
Torka elé
röpít már téged is
társaiddal
a vén sas szörnyű szárnya.
Felelősség
ezt hajtod szüntelen.
Ha vége lesz
suttogom sután vissza.
Míg átölelsz
a szövet válladon
titkon ejtett,
lázas könnyemet issza.
Ha vége lesz
s már fested színesen
otthon épül,
igazi család benne.

A kislányunk,
Fiúnk lesz, mondom én.
Mindegy! Anyám
sok unokát szeretne!
Így évődünk.
Hercegem homlokát
nem övezi
királyfi-koronája,
mégis, mégis
meséim hőse ő,
életre kelt
a megálmodott mátka.
Mondd hát, Kedves,
érzed-e a csodát?
Pár bűvös nap
és egybesimult utunk.
Lesz-e erőnk,
hogy tomboló habok
tajtékhátán
elcsitult révbe jussunk?
Lesz-e időnk
elérni a jövőt?
S lesz-e jövőnk?!
Ölelj szorosan, drága!
Ne gondoljunk
a vésznapokra most!
Sorsunk az Úr
talán mégis vigyázza.
Itt csend pihen.
A Tisza-parti fák
jó hírt súgnak.
Karodban már nem félek.
Én Kedvesem,
higgyük, vannak csodák!
A túlpartra
hidat épít a lélek.