Kezemben meg-megáll a toll
kis cserépkályhám duruzsol.
Alkonyba hajlik már a Nap,
a láng új farönkbe harap.
Szélesre tárom ablakom
s a hópelyheket számolom
tenyeremen. Csak bámulok,
tündöklő rajzú csillagok.
A szél útra kél pajkosan,
langy hőre lelve átsuhan
a résen. Bent ébred a csend
s arcom fürdetve hull, kereng
a tél efemer vándora,
fagyművész alkotta csoda.
Izgat ez a perc fútta lét.
Nyelvemen érzem lágy ízét,
kóstolom. Furcsa látomás
a sűrűn kavargó varázs,
száz és ezer és millió
parányi szűz test, illanó,
de amint egymáshoz tapad,
tüntet és szül világokat.
Mint titokzatos üzenet,
beburkolja a friss sebet,
az egyenetlent elfedi,
sima bundába temeti
a kunyhót és a palotát,
szitálva rájuk új ruhát.
Egyformák lesznek, mint a hegy
s ösvénye, mely a völgybe megy,
ahol fehérbe öltözött
rét várja hamvas fák között.

Csak nézem. Szálló üzenet.
Megértik-e az emberek?
E g y hópehely tünde szirom,
leheletemmel elfúvom,
de ha mind-mind összetapad,
előttük gát meg nem marad,
nincs fegyver, mellyel fékezed,
kezében tartja életed.
Tisztítótűz lesz, hatalom
s egyben szolga a nagy úton,
hol ismeretlen, bölcs Erő
a módot nem írja elő,
csak tért s időt ád és neked
kell tartalommal töltened!
Hát nézem. Arra gondolok,
az olvadás is jó dolog,
ha egy akarat adja át
közös eszközként önmagát.
Mohón iszik a sok gyökér,
érik az illatos kenyér.
Egy hókristály művészcsoda,
hótömb az élet záloga.

Kis cserépkályhám duruzsol,
kezemben meglódul a toll,
testvéreim, ti emberek,
még van idő, figyeljetek!
Megvan a tér is, de vajon
mitől beteg a tartalom ?
Esztelen, kusza láz zavar,
egymást maró vihart kavar,
szétroncsolja a keretet
Megálljatok! Figyeljetek!
Ne csak nézzen, lásson a szem!
Okulj a sok üzeneten,
mely körülötted hömpölyög!
A természet tükre örök
s ha zúzni öklöd rácsapod,
szilánkká törik holnapod.
Az uralomvágy, gőg hamis,
alkotórész vagy magad is.

Noteszemben tiszta lapok,
tűnődőn tavaszt rajzolok,
vízcsepp magában mit sem ér.
Tengert a torkolat ígér.