Mosolygó arcok, vidám sürgés-forgás,
bokámig érő lepke tüllcsoda
Virágözönt bont az ismerős oltár,
angyalhangot szűr a vén orgona.

Igen, ilyennek álmodtalak minden
jövőt tervező kislány-éjszakán.
A holtomiglan s holtodiglan perce,
mint élő csoda csókja hullna rám.

S most?

Idegen arcok, rémült sürgés-forgás,
még nedvesen tapad rám a ruha.
Hetek óta már ezt a göncöt hordom,
éjjel mosom. A lábamon fura cipőféle lóg.

Tört talpát spárgával kötöttem bogra.
Jaj, ne hagyjon el!
Eső zuhog. Novemberi nyirokban
cuppog a sár. Rá ágyúhang felel.

Tűz alatt reszket Mátyásföld.
A templom visszhangja rázza, tépi a falat.
Halott sápadtan pislákoló gyertyák
őrzik a halott sápadt árnyakat.

Kúszik, vonaglik félelembe fojtva
hívő és pap. Robbanás, rettenet,
pánik hajtja ki a maroknyi népet.
Félbeszakadt nász friss romok felett.

S másnap a káplán háza kis zugában
a stóla árván bús kezünkre hull.
Párom zsebében sasbehívó bújik.
Nincs holnapunk. Háború pokla dúl.

Asszonnyá lettem Isten áldásával,
de átokverte sors itt az enyém.
Elhagyatva és kiszolgáltatottan
toporgok házasságom küszöbén.

Siratóének boldog nászdal helyett,
csontváz kezével nyúl értünk a front.
Kábán didergek.
Félig-asszonyságom gyászban fogant.

Lüktetve rág a gond.

Elvettek tőlem mindent, ami szép volt.
Kifosztott kincsesláda a szívem.
Sikoltanék, de elgyötört mosollyal
szőke feje a vállamon pihen.

Visszajövök, meglátod, nemsokára.
és könnyeink olvadnak egybe csak,
mi válunk s jövőnk jótékony homálya
nem vigasz. A kín élesen harap.

Magamra hagyott az egyetlen, drága,
biztos rév szennyes hullámok között.
Így indulok új útra. Krisztus megszánt
s keresztjével szívembe költözött.

Együtt járjuk most a szenvedés útját.
Jöjj már Simon, vagy jöjj Veronika!
De semmi jel nem nyújt vigaszt a ködben
s magába zár némán a Golgota.