Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevülnek
Rabbá-esett érzéseim,
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek,
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijeszt
A tisztelet s a szerelem,
A szív emel, az éj les ijeszt.
Oh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes, de negédjétől
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas, de egy nemjétől,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet,
Mégis, mint a villám, meghatja
És összverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajakán,
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőled reménylek, tőled félek,
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehelte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom felől,
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.