Ti, élet balzsamát lehelő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva rekszetvén
S fellobbant oltárán a temjént égetvén,
Oldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket.
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek,
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál,
Holott lehet s van is szebb személy nálánál.

Állj ki, irigy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesebb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamelyik részét hibásnak mondjátok,
Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok.
Ha tőlem kérditek. Mi szép? azt felelem,
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
Ami benne meg nincs, az rútnak mondatik.

Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek,
De én e remekben egy nagy hibát látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem láttátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze,
Mégis íj főmívben ez egy nagy csonkulás,
Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz íj remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltörülj azonnal?
Hová tészed akkor íj dicső mívedet,
Amilyent még semmi föld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom fel. Szépek, de ez szebb volt nálok.

Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek,
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
Sőt, ha majd a halál engem valahára
Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot.
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.