Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé sugára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevül,
Felfortyant az egész természet merevül.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújult erővel.
Az utazó, ki már csak alig lehelett,
Oltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madárkák csüngnek a setét lombokról,
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain,
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is,
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek,
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelőször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétől felgyulladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyugodalmam,
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki minduntalan,
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom,
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok, de sírásom nincs, kit érdekeljen,
Panaszlok, de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna,
Most szívem íj szörnyű tűzben nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy, vagy a te hitvány törvényed hibázik,
Vagy tán. Mit gondolok! Balgatag szózatok
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban,
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek,
Félre az eszemből, szisztemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem,
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt, én egy néma kőnek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e nimfádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alektó vad szívét ültetted.
Vesszetek! Vesszetek! Mit mondok! Óh, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talán bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba.
Itt ülök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet,
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.