Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
Lelkestől-testestől a virtus remeke
Ízlés terjesztője, tudomány barátja,
Királynak, nemzetnek egyaránt sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz időbe
Nagynak látván, fél már venni üldözőbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
Mint azon centrumnak kisebb kerülete
Rhédey! ha munkás elméd kinyugodott,
Halld meg, egy poéta rólad mit álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirula
S a homály és álom egyaránt hígula,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
Amelyek elméink körül zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
Mely a feljött nappal szokott ránk érkezni,
Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében,
Mintha lettem volna Tempe mezejében,
S ott a téli estvék hosszas unalmában,
Magánosságomnak nádas hajlékában.

Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
Ropogó lángjánál holmi száraz gallynak.
Egyszer csak előmbe tűnik bámultomban
Hazám Géniussa háromszín bársonyban.
Felséges látomás! szép is, bús is vala,
Mint a szürettáji napnak egy hajnala.
És. Mit késel, úgymond, közreadni saját
Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád oltárára
Tavaszod zsengéjét, melyet régen vára.

S hogy majd emberkorod becsesebb gyümölcse
Háládatosságod szaruját megtöltse,
Siess elhullatni már a virágodat,
Szárnyon jár az idő. Becsüld meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
A legfontosabb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
A hét magyaroknak szenteljed s Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
S nemzetünk nevében háládatos lenni!

E szóra előttem terem, mint a villám,
Kassa fogházában rég senyvedő Lillám,
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
Mely a Duna partján régóta tébolyog,
Több szüleményim is körülte látszanak,
Melyek a váradi bölcsőben ringanak,
Meglátom, magamba szállok s így felelek,
Nagy lélek! örömest sietnék én velek,
De lám tőlem messze és sokfelé vagynak,
Bajos útja van most mind sárnak, mind fagynak.

Szekerest nem kapni, vagy pedig oly drága,
Hogy borsos az ember literátorsága.
Van ugyan egy könnyű római lecticám,
Abban a Hágón is majd úgy néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak postára,
De honnan köthessek egy derest rúdjára?
Még alig mondtam ki, előttem hortyoga
Egy karcsú paripa, csikó volt a foga.
Serényje loboga. Nézd, mond a Genius,
Két szárnya van, gyors ló, ez ama Pegazus.

E már a Dunának zajlódó habjain,
A tótok bércein s a Hágó csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
S a nép poétának, nem postának hiszen.
Rhédey, ki szárnyat fűz a jó szándéknak
S paripát ád alá nyűgnek, haladéknak,
Rhédey küldi ezt. A bámulás s öröm
Felébreszt. Nincs semmi. Nézek, fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
Bécsben, Pesten, Kassán. Magam meg a padon.

S ím, tűnődésemben ily szók érdekelnek,
A két szárnyán kívül álmaid bételnek!