I.
Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körül susogja a fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak,
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom:
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.

II.
Az alkonyi fény kering, forog,
örvénylő habja elragad:
Andersennel találkozom
s álmodom ezeregy éjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.
Látom testükből égig nyúló lelküket,
amint barnán, sötéten imbolyognak
és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.
Virágfűzéres messzi barlangjából
szánakozón kacag felém
a sötét ruhás Fejedelemasszony.

III.
Lassan húsvét hetébe fordulunk.
Krisztus már indul a Kálváriára.
Zarándokútban piros bogyó
és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet
hajszoltak már velem a hegyre,
ott állnak mereven a lángos éjszakában
s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.
Elég volt már a szenvedés.
Az élet lassan fölém takarja
a csöndes napok sátorát.