Puha ostorával keletre suhint,
Szakad az ég és lelép a virradat,
Aztán elbolyong szerte a határban
Tavaszban, őszben, télben vagy a nyárban
S elpihen a nádon s az erdők alatt.

Pihen az érc is, néma, ősi fészek
Most nem ringatja a kopott vasszívet,
Aztán jön a dél s újra megdobban,
Zengő kondulással újra kilobban
És tenyerére veszi a Kenyeret.

Itt elidőzik. Hosszabban szól és száll
néhol tudjuk öreg a harangszó.
S az Úr Angyalát is el kell kísérni,
Esőben napot, napban esőt kérni
És Nándorfehérvárról is esik szó.

Délután alszik. Néha rakoncátlan
Szélkölykök táncolnak fészke peremén,
Bolyongó lélek is akad akárhány,
Reszketve dohos régi bűnök árnyán
S kézen kell fogni, hogy ne féljen szegény.

Aztán csak Haza! Mert mire hazaér,
Ámbár a járást ismeri már régen,
Bárányfelhőkön és alkonyi árnyon
Lelkeket ringató szárnytalan szárnyon.
Bizony, a csillag már fent van az égen.

Szép estéli csillag, búcsúzó csillag.
Fáradtan cseng-bong reszkető sugarán,
Az öreg szíveket még meglegyinti,
A gyerekeket álomra inti
És elhal a temető álmos alkonyán.

Vége. Talán csak halottak hallják,
Aztán a nagy éjszakában leng, mesél.
A régi sírokat megsimogatja,
Régi bánatokat elcsitítgatja,
S aki élt valaha, most újra él.

Szárny ölelését mindenek érzik,
Benne a Jóság örök csillagait,
De múlik az éjjel, fárad az álom,
Virradat ébred mindig új világon
S a harang kiröpteti új fiait.