Süvítő szélben, hatalmas sziklák az égen
ezernyi apró kavicsként szállnak alá.
Mint fészkéből kiesett sasfióka,
zuhanok a mélybe, nyomorgó földi létbe.

Lent ordító farkas,
ki aggódva zabálja üvöltő áldozatát,
keselyű, ki könnyeket ereszt,
majd boldogan tépdesi a dög húsát.

Ott egy pásztor, ki évekig tereli nyáját,
mindig tudja nyájának pontos számát.
De mikor majd éhezik, nyáját megeszi,
s tátja véres vízre szomjas száját.

Kicsit arrébb egy sáska, mely kiválasztja élete párját.
Mit akar azt majd vele vígan megteszi,
aztán dolgát befejezvén elveszi párja életét.
És lám, ez mind annyira állatian emberi.

Földet érek és testem széthull,
menekülő darabjait jóllakott farkasok kergetik.
Csak a szívem az mi még megmarad,
de a férgek idővel majd azt is ellepik.

Ám mit nekem ordító farkas,
üvöltő áldozat, férgek és a síró keselyű,
hisz lelkem még él, soha nem hal meg,
s maradok magamhoz mindörökké kegyetlenül hű.