Napnyugtakor vége szakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
Úgy hevert a mezőn halmokban, százával,
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.

A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel.
Sebesültet gyűjt az asszonynép ez éjjel.

S míg a csendes és bús munka tart a téren,
Máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik!

"Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkat!
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!"

Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára,
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.

Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár hunyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát felhőn át a földre.

De ím hárul a lomb, kifordul belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált! "E föld neve mától! Magyarország!"

Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, hunyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne.

"Látom az időnek végtelen ölében
népünket virulni árnyékban és fényben.
Látok a bölcsőktől a halál partjáig.
Látom! a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél.
Sátorból a nemzet költözik kőházba.
Nyugati módival ruháját tarkázza.
Vezére fején ím arany fénye reszket.
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet.
Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő nézését.

"Látom városoknak fölfehéredését,
folyók oldalán, mint egy egy csoport gomba,
házak sokasodnak! Népünk nyüzsgő hangya.
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgetné be a földmívelő ember,
érik a gabona, hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.

Látom! Királyoknak gyakor változását.
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt! Feje fényes, holdas.
Látok egy más királyt! Mindig könyvet olvas.
Látok egy vak királyt! Vezetője asszony.
S mindig vér! Mindig vér! Rút testvéri harcon.

Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?
Szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?
Nem sáska! Tatárhad dúl e szép hazában.
Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban."

Itt az öreg táltos ismét elhallgatott.
Orcáján egy könnycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon.

"Újra élet zöldül a vérázott hanton.
Jönnek más királyok! Barnák, idegenek.
Duna táján erős várak kereklenek.
Most Dél felől támad időnkint zivatar.
Lófarkas zászlókkal, földön járó vihar.
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton.
Senki nem segíti ezen a világon!

De a magyar él! él! Mint az irtott erdő,
Levágott fatörzsből új sarjadék felnő.
Századokon által mindig verekedve,
Nem megy fehér hajjal férfi az egekbe".

Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva.

"Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Viseljünk kardot, ha ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!"