Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körülöttünk az alkony homálya
szétbontá barna fátylát,
és betakarva észrevétlen
a kedves ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicsereg halkan az ág hegyén,
dúdolta. Árva vagyok, árva.
Elmélázva hallgattam én.

S a homályban már mit se láttam,
csak fehér szőke szép fejét,
s a kezét, mely meghajlott lágyan,
s félig behunyt két szép szemét.