Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhítatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derűs, szép, földi életet.

Pokol a lét már köröttem,
s míg bűn és félelem
jár karöltve erre
feslett, cédán
évre év borul búsan, némán,
s az Idő ártatlan kínján
a zöldülő tavasz sem enyhít sokat már.

Fekélyes lábnyomán
mint kéjsóvár átkozott,
tiltott vágy után
oson a világ szégyene,
fény elől bujkál.
Ám feloldozás
és megbocsátás helyett
csupán kín és gyötrelem terem.

A meddő lelkeken,
száraz fűcsomó lett az ember
a megperzselt réteken,
és a beteg, kihűlt világban
ahol már testvér s barát is
egymásnak idegen.

Csupán az üresen múló
nappalokra ájuló,
fénytelen éjszakák várják,
hogy végre örökké együtt járják
a lét halálos párosát
lassan, félholtan, szüntelen.

Pokol ez itt reménytelen,
halott tetem.
Föld és ég együtt sír velem.
S ha néha mégis
angyalokról álmodom,
köröttem csapzott szárnnyal
némán mind zokog.

Álmomban,
ha én is ott vagyok,
egy köztük biztat még,
s mosolyog.