Hűvös emlékű marad ez a derűs reggel,
bár a gyógyulást ígérő orvosi lelettel
léptem ki a nyári fényre hálás, önfeledten.
A langyos napfény hideg-fakón
tükrözött szemembe pont úgy,
ahogy az az öreg,
rideg tekintettel
világoskék, bús szemekkel a hordágyról
az arcomat leste,
s míg pillantása egyre csak az enyémet kereste,
megrándult a szenvedéstől beteg, vézna teste.


Megdermedve bámultam az ismerős öregre,
az oldalából meredező műanyag csövekre,
míg el nem gurult előttem a zajos,
zörgő hordágy,
s eltemette az öreget a rideg, kék kórház.
Búcsúzóul talán csak én, s talán utoljára
ránéztem még csodálkozón, könyörgő arcára
ő az, aki ott a parkban ült gyakran magában,
és a fiát várta egyre, hosszan mindhiába.


Most egy hideg kórteremben vár rá,
s a halálra,
s talán ott is arra gondol, hogy még utoljára
eljön érte majd a fia, meg az unokája,
s hazaviszik a kórházból
csak egy éjszakára,
de számukra ő halott régen,
idegen a teste.
Nem kísérték meghalni sem,
elköltöztek Pestre.


Talán majd a végső útra,
oda utoljára ahol a vén cigány húzza,
s fölsír a nótája, a síromra, sírhalmomra,
s dúdol, vár magában,
fülében ott szól a nóta,
s mintha mégis mosolyogna
bár már érzi, tudja,
a városszéli temetőben nyitva áll a frissen ásott sírja.

Torz vigyorra nyílik lassan fogatlan,
kék szája, s a kezével üzenne még
tán valaki látja
milyen büszke rá, hogy orvos lett a fia,
meg a derék, szép szál unokája.
De már késő, nem búcsúzhat.
Itt minden hiába,
a kórház is csak átmeneti szállásával várja
erre az egy, végső napra búcsúéjszakára.


Lehajolva nézek sárga, megkínzott arcára,
talán üzen, talán szóra nyílik még a szája utoljára.
De szeme már hidegen néz az ég kék világra,
föl, ahol a végtelenség, és asszonya
hűségesen, oly régóta várja.
Ott lesz most már neki végre örök, szép hazája,
s látogatni
oda jön el hozzá majd a fia, meg a szép szál
orvos unokája.

A Papának ajánlom végtelen szeretettel.