Hallgasd meg e fohászt,
s légy Istenné, Ember!
Hittel minden könnyebb,
s együtt a végtelennel,
hol Istent és Embert,
és minden teremtett
égi s földi lényt
egyformán átölel
a csillagfényes ég,

s a fűszál, ha meghajol is
a súlyos lépteken,
és télen félholtan,
erőtlenül pihen,
tavasszal mégis
az örök fény nyomán
reményt hozón új életről üzen.

Dalolj, míg lélegzel,
dacolj az élettel,
küzdj gyarló lényeddel,
világíts fényeddel!
Ha jót kapsz, ültesd el, neveld fel,
s adj bátran, kinek kell!

Meglásd, mint évelő,
színes kis virág,
magjából mindig hajt
gyönyörű, új virág:
szeretet-fényvirág.

Szeresd, ki felvidít,
bánatod messze vidd!
A tiszta szeretet repítse könnyeid
messzire,
ahol a szél sem bánatról énekel,
de érti a szív dalát,
ezért hát sohase
rejtsd el a könnyeket,
énekelj boldogan,
sírj, nevess, szeress,
s vedd észre a csodát,
hogy Ember vagy, és éld át
léted minden pillanatát.

A kerti úton át a fű friss illatát
érezheted, és lépteid nyomán
a kövek halk dalát hallhatod,
csak láss, nyisd ki jól szemed,

és ne csak nézd, őrizd a színeket,
s szívd mélyen magadba a lét illatát,
míg álmaid elhozzák
a végtelen létcsodát,
egy kisgyermek ártatlan,
igaz mosolyát.

S ha megpillantod
egy alvó gyermek arcát,
hangtalanul,
hosszan nézd e csodát,
s rejtsd el bús napjaidra
tiszta mosolyát,
és végtelen utadon mondj el néha
e gyermekmosolyért

egy halk imát.