Kő alól bújik egy gyenge fácska,
félénken megremeg, csodálkozik.
Ámulva néz a fénylő világra,
fatönkhöz hajolva kapaszkodik.

Nem sejti még, hogy magányos, árva.
Fatönk anyja már régóta halott.
Hiába vágyna a fény csókjára,
s hogy átöleljék óvó ágkarok.

Hajtása gyenge. Riadtan rebben
szellő dalára, míg egy kis levél
szárnyait bontva nyílik épp széjjel,
s halk rezzenéssel víg táncra kél.

Ámul a fácska, s bánatát rejtve
nyújtózik büszkén az ég felé,
s a kicsiny levélre párát lehelve
fohászát susogja, esőt remél.

Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel
is kapaszkodik a napfény elé,
levelet érlel ágán, s gyengéden
árnyékot borít a fatönk fölé.


Édesapám emlékére, égi születésnapján, 2009. 01.02.