A sorstól kérni, ha lehet,
én most eléje térdelek,
ha álnokul, önzőn, szertelen
uralkodott is létemen,
mint a pénzen vett szerető,
ha túl kevés a drágakő.
Eléje tárom lelkemet,
egész fájdalmas létemet
szerelmet, halált, könnyeket
kiterítem, mint szőnyeget.


Mi voltam, mindent leteszek,
megköszönöm az éveket,
a könnytől-fényesülteket,
s ha fogvacogva kérhetek,
sötétség helyett fényeket,
napfényt, szivárványt, kék eget,
igaz szerelmet, édeset,
gyermekmosolytól fényeset
pőre lelkemért bőven adj!
így követem meg sorsomat.

Ölelés kéne, hit, remény,
tisztán világló égi fény,
hol ezernyi csillag integet,
és egyik majdan én legyek,
ki átszelem a végtelent,
s felhőkre írva üzenek
ennyit tehettem, Emberek,
csillaggá égtem értetek,
s hogy könnyű legyen léptetek,
kiterítettem lelkemet.