Megállt az idő,
minden végtelen.
Régóta kívül élek
ha élet ez még
mindenen.
Kívül élek a mán,
kívül a tegnapon,
kívül a reménytelen,
rejtelmes holnapon.
Már sírni sem tudok
hangtalan, néma létemen.
Most csak hű társam,
a jó csend van
együtt velem.
Hallgat a végtelen,
valamit vár talán
Hallgat a csend is némán,
együtt pihen velem,
és most ketten
reménykedünk,
én és a csendem
egy derűs,
boldogabb életen
e végtelen,
üres létpillanatban,
ahol megállt
az idővel kicsit
sodró sorsom is.
Lehet, hogy alszik,
pihen ő is kicsit,
és éppen a kék szárnyú
békéről álmodik,
s vele száll minden,
mi szomorú, oda,
hol nem dúl háború,
mindenki boldog,
és senki sem szomorú.
Oda, hol nincs bánat,
nincs már szenvedés,
csak derű van, mosoly,
és nincsen éhezés.
Ketten vagyunk
jó ideje már
ebben a félénken,
tétován
meg-megrezzenő
létben,
a csend, meg én.
De amott, a
pillanaton túl,
valami szomorú,
mégis reményteli,
félénken hívó,
remegő fény üzen,
mögötte hiába áll
őrt dacolva
elmúlt bús,
fájdalmas életem
a könny, a gyász,
a kín, a félelem.
Ami rám vár még,
talán csak arasznyi,
röpke lét,
új boldogsághoz,
derűsebb léthez
tudom, nagyon kevés
mormolom
s amíg a néma,
álló pillanatban
múló létemen
gondolkozom,
valami moccan.
S a fáradt pillanatban,
ahogy a lassan kihűlő
kávét kavargatom,
fölsejlik megint létem is
Látom, amint
múltammal
összeölelkezik
a MOST,
és a meghitt csendben,
együtt van a JELEN,
és elmúlt életem.
Most minden végtelen.
Múlt és jelen
együtt van ITT
és MOST velem,
ahogy a lila, pöttyös,
megcsorbult szélű
kávéskészletem
utolsó darabja,
a hűséges, vén,
törött kávéscsésze alja is
itt van a múltból
hűséggel velem maradva.
Élek hát újra
hallik a csendem.
Üzenet jön halkan
valahonnan,
s a néma,
dermedt pillanatban,
a legördülő könnycsepp is
félúton megpihen
az álló időben,
ahol áll a végtelen.
Tétován billen a
félénk könnycsepp,
mielőtt legördül
a vén porcelánon,
s életem a könnyel
az időtlen út alatt
a mozduló időben
filmként végigszalad
és a néma csendben
megszólít az a néma hang.
Indulj! Haladj!
Még egy utolsó,
lassú mozdulat,
amíg leteszem
a kávéskanalat
a vén csészealjra,
és a mozdulatban
már a MOST van.
ÉLEK hát!
MINDEN
MOST
VAN!