Mióta elmentél, semmi sem számít,
hisz nem láthatod már a Föld csodáit.
Szeretni mentél a felhőkön át,
s veled repült az egész világ.
Repültél, szálltál az égbolton át,
oda, hol szerelem tengere várt.
Repült veled a boldog mámor
azon a csodás, égi világon.

Örök szerelmed, a tenger,
megcsalt, nem védett a haláltól,
mikor az utolsó, szelíd estén
búcsúzni mentél hullámától.
Angyalok hívtak az ég felé,
hívott a tenger Isten elé.
Szólított, talán, hogy próbát tegyen,
emberséged hogy példa legyen.

Kíváncsi volt, a vizsgán mit teszel,
nyújtod-e segítő karod, ha kell?
S hiába nyújtottad a viharon át,
védve a haláltól másik fiát.
Mikor az Isten lenézett Rád,
feléje nyúltál már az égen át,
búcsúztál a viharos tengeren,
s hiába kérdezted, miért, Istenem?

Válaszul Ő csak némán könnyezett,
angyalok sírták. Isten tévedett.
Hiába kaptál jelest Fiam,
örök jutalmad már az égben van.
Talán fölírja majd Isten oda,
hol örök fény vár, s égi csoda.
Angyalok hirdetik a világon át.
Isten jutalma ott vár, odaát

Jelest kaptál a vizsgán Fiam,
valamit mégis elvétett Atyád,
hiszen maga is könnyel öntözi
örökké síró, gyászoló anyád.
Azért Téged csak átkarol,
ha fáj a szíved valahol?
Fogadd el hát védő kezét,
s töröld szárazra könnyes szemét.

Mondd meg, ha látod, öleljen át,
szorítson magához, mint egykor anyád.
Legyen most Atyád Ő Apád helyett,
soha ne engedje többé el kezed.
Mondd, felejtse el, hogy tévedett,
és hisznek talán a csalódott emberek.
Hirdesse tovább örök igazát,
ölelje magához a Föld minden fiát!

Legyen bátor, és mondja meg.
Fiam! Isten akkor tévedett!
Talán elhiszik a földi emberek,
hogy igazságos a Te Istened.
Bátorítsd tovább, szorítsd kezét,
nehogy lehunyja nagy, égi szemét,
mert akkor mind, ki a Földön maradt,
boldogtalan, s békétlen marad.
S félek én is, hiába várom itt,
hogy átkarollak egyszer majd megint!
Félek, mi lesz a Földön emberek,
ha már az Isten sem lesz veletek?