Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ
ami nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja a folyó után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.

Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott sötét,
fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.

A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.
S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt,
ahol víg táncot ropott a sok bolond, vidám
tündér és árnymanó,
éjféltől néha reggelig
e ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
bár akkor talán még idő sem létezett.
Minek? Felesleges,
hiszen a tündér emberek
varázsszavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündérkisgyerek.

Azóta ha a falumban ébredek
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben,
lassan halad a kis patak
folyó anyjához már nem szalad
s amikor odaér
nem éhes ő, csak szomjas
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén bújó domb alatt,
ahol ma is hiszem
manók és tündérek alszanak
örök álmot a suttogó,
vén fenyők alatt.