Kézen fogva szépen lassan mennek,
S közben csendesen beszélgetnek.
Hasonlítanak nagyon egymásra,
Ki rájuk néz, ezt azonnal látja.
Nem csoda. Hisz apa s gyermeke
Erősen mégis óvón fogja keze.

A hangok is komolyak ám lágyak,
Mint az erős madár szárnyak.
Melyek felemelnek a magasba,
Mélységes nyugalmat árasztva.
Fájdalom és erőlködés nélkül,
Miközben lent minden megszépül.

Közöttük szinte él a szeretet,
Nem játszik egyik sem szerepet.
Míg megbeszélnek sorra mindent,
Apa gyermeket csendre intett.
Figyelj, most elmondom azt neked,
Mit majd tőled tanul meg gyermeked.

Látod ott az a három fa terem diót,
Egy keveset, másik többet, harmadik milliót.
Én ezeket apámmal ültettem el,
Hogy miért azt most mesélem el.
Kell gondolni jövőre és a múltra,
Ezt az érző ember mind megtanulja.

Az öregebb fából készül neked asztal.
Egy életen át együtt leszel azzal.
Őrajta fogyasztod megszolgált ételed,
És nem esik földre fehérkenyered.
Mulatozás bánat körülötte zajlik,
Keményfa, ő soha meg nem hajlik.

Másikból készül bölcső gyermekednek.
S körülötte olyan vidámak lesztek.
Látva, ahogy erősödik szépen,
Megörökíted néhány kis fényképen.
Talán nem is gondolsz arra,
Hogy a bölcső volt egyszer diófa.

A harmadiknak, nem vidám a sorsa.
Ő kísér majd el az utolsó útra.
És eltakarva, háláját lerója,
Hogy ne legyen nehéz a föld súlya.
Itt hirtelen, sokatmondó csend lett,
S az apa arcán, legördült egy könnycsepp.

Látod fiam, egyszer úgy gondolsz apádra,
Mint most én, drága nagyapádra.
Ezért most mi is ültetünk hát,
Nem egy, de három diófát.
És terem, azaz ültetett sok fa,
Hagyományként szállva apáról, fiúra.

Apa, kisgyermek gödröket ásott,
Belekerült csemete, még vásott.
Ám mire feladata eljő,
Ez a fa is, hatalmassá megnő.
És amíg beteljesül a sorsa,
Négy szorgos kéz mindentől megóvja.

Leültek, nézték. Hogy dolguk elfogyott,
És érezték, mindketten boldogok.
S az a négy szem, pont úgy csillogott,
Mint, éjszakában a tiszta csillagok.
Este lett. Hazafelé lassan mennek.
Az apa és a kisgyermek.
Csendesen beszélgetnek.