Száll az idő, feketén száll, szív szorulva gyászol,
Messze tűnt a harmónia e romba dőlt világból.

Hulló könnyei peregnek a Teremtő Istennek,
Elrejtőzött, hűlt helye már a megtartó rendnek.

Tébolyodott táncuk járják a teremtett lelkek,
Hajbókoló rabszolgái egy sátáni tervnek.

Állatias ösztönükkel romlásunk okozzák,
Gyűlölettől gyúlt tüzeik halálunkat hozzák.

Isten szava nem hallik az őrült tivornyától,
Ám néhány igaz útra kél a világ négy tájáról.

Ahol a Föld szíve dobban összetalálkoznak,
Őserővel, igaz hittel együtt fohászkodnak.

Szeretetük szava felszáll az elborult égre,
Hegyek mögött feltűnik a felkelő Nap fénye.

S lám a nagy hegy lankás alján furcsa mozgás támad,
Fáradt arcú embereknek néma hada árad.

Jönnek, jönnek egyre feljebb, vágyva szépre, jóra,
Hegy tetején rátalálnak négy fohászkodóra.

Szemük csillog, lángol lelkük, s összekapaszkodik,
Egyszerre a sötét világ új fényben fürdik.

Mert az Úrnak szelíd szívét imánk megérinti,
Mindenség megtartó rendjét szeretet építi.